Színpadon a Dirty Stuff zenekar. Ránézésre tizennégy-tizenhat évesek. A tudás másodlagos, inkább a külső számít. A kép a nyolcvanas évek Duran Duran-ját és Kajagoogooját éleszti fel bennem, a zene pedig a Ramonestől a Sex Pistolson át az AC/DC-ig. A zene (hiánya) nem idegesít senkit (látszatra). A színpad előtt a lány osztálytársak, barátok, barátnők, az emeleten anyukák, apukák, nagypapa. Szóval kívülről árad a keménység. Mondjuk az út már most is megsüvegelendőbb, mint ha Majkát, vagy valami tuc-tucot nyomnának térdigpöcs gatyában. Bár ebben a korban, és így kifestve… Nem véletlenül mondta valaki a közelemben, a mellette állónak, hogy aggódik, nehogy szabadnapos papok és püspökök jelenjenek meg véletlenül.
Mondjuk így néhány méterre az „olcsó szerelmet kínáló” lányoktól semmi sem lehetetlen. Szerencsére hamar lemegy a műsor. A két-három akkordos nóták néha megszólalnak jól is, egyedül az énekes hangja keresi tétován a megfelelő hangszínt, de nem találja meg talán soha. A lelkesedéssel persze semmi baj nincs. A lányok is sikongatnak. Annak pedig őszintén örülök, hogy Bcsaba barátom nincs jelen. Nála ez a banda örökre kiírta volna magát a zenei életből. Én adok még egy esélyt nekik, ha így folytatják húsz év múlva tehetséges kezdők lesznek. De beszéljünk inkább arról, amiért idejöttünk…
Féltízkor aztán eljött végre az idő, hogy az emelvényre olyanok lépjenek, akik oda is valók. Ők persze már nem olyan jóképűek, mint Stuffék, de a szakma nagyon rendben van. Külön öröm mindegyikünk számára, hogy a doboknál újra Nagy Laci ül. A múlt heti koncertről éppen azért nem írtam, mert akármilyen szimpatikus is volt a dobos és tudom hőemelkedése is volt, sajnos nem ütötte meg azt a szintet, amitől a Korál mindig is Korál volt. Dorozsmai Péter után Nagy Laci az az ember, akinek ez minden erőlködés nélkül, mosollyal az arcán megy.
Természetesen a Kiűzetés a paradicsomból című szerzeménnyel nyitnak Fischer Laciék. Ez régen sem volt másképp. Aztán bele a lecsóba. Hangoddal ébreszt a szél, Tudom én is megnyugodnék… Mindig is fura volt nekem a kőkemény zene ötvözete a lágy lírával. Ide egy Horváth Attila kellett, Kiss Zoli ének hangja olyan tiszta, mint a friss patakvíz és isszuk is minden szavát. A szó legjobb értelmébe vett „elnyűtt” rock arca még hitelesebbé teszi a produkciót. Tóth Csaba a basszussal nagyszerűen tartja az ütemet és az sem gond neki, ha rá kell pörögni az adott nótára. A tudás és a tehetség árad az emelvényről. Látszik a csapat egysége. A dalok továbbra is ütnek. A szeretet koldusai, a Másik oldal után ismét a lazításé a főszerep. Tékozló fiú. Nagyon szeretem ezt a dalt mindig. A billentyűs srác, Nagy Zsolt az egyetlen „szeleburdi gyerek” a csapatban. Többször is igyekszik felhívni magára a figyelmet bohóckodásaival, grimaszaival és ez néha sajnos kisebb mellényúlásokkal bosszulja meg önmagát. Összességében azért még mindig nagyon magas a színvonal.
A Sötét hajó, Kölykök a hátsó udvarból, Hétfői hold picit elenged a színpadtól, hagyja, hogy elmém parancsára végre végignézzem a termet, a közönséget. Átlagéletkor inkább harminc, mint negyven, és ez azért meglep, de örülök is neki. Idős úr fiatal, inkább még kislány barátnőjével, hajdan szőke negyvenes amazonok, sörrel a kezükben. Önkéntes fényképészek és videósok. Az előző zenekar pereputtya már sehol. Talán siettek, nehogy kihűljön a habos kakaó, talán még elkapták az esti Szivacs Tódor és Banán Joe, vagy ahogy mindenki ismeri Spongya Bob és Kockanadrág esti műsorát, pedig ma maradhattak volna. Most kell tanulni, mert a csupasz cici, dauerolt haj, szemfesték, nagyon nem elég a jövőre nézve. Ha csak nem celebnek készülnek. Minden esetre sehol nem voltak már.
Anyám vigasztalj engem még mindig hátborzongatóan gyönyörű. És jött még a Király a holdon és a másik giga sláger, a Maradj velem. Aztán főszerepben Fischer László és Nagy László. Ne állj meg soha… Nagy Laci hihetetlen precízen és lazán tolja a kötelezőt és itt kell még visszatérnem arra, hogy nála jobb dobost nem is választhatott volna a zenekar. Úgy üti a cuccot, ahogy ezen a szinten kötelezően elvárható. Ha csak egyetlen fokkal lágyabb lenne, már Balázs Fecó legújabb Kadlott Karcsis, vagy Három plussz Kettő stílusára hajazó dalaiban cinezhetne. A Kőfalak leomlanak is úgy szólalt meg, ahogyan annak idején a lemezen. A Homok a szélben már a korai Balázs Fecós ellágyulás első jele volt, ami attól még a mai napig hatalmas sláger maradt. A Válaszra várva méltón zárta volna le az estét.
Nem így történt. Még kétszer két nótára kellett visszajönniük a fiúknak, mert a közönség nem hagyta, hogy egy ilyen profi zenekar csak úgy „mert fáradt, és mert idő van” elmenjen pihenni. Ebben a bandában sokkal több van, ennek a zenekarnak lassan önálló útra kellene lépnie, mert az az ének hang, az a gitár és billentyűs virtuozitás, az az ütős szekció jóval többet érdemel, mint ez az állandónak számító negyven-ötven fős hallgatóság.
Írta: Fiery (2011.10.18.)
forrás: passzio.hu